Szösszenetek

Egy csomó mindenről akartam írni, mint általában….

Szal az van, h az újévet a finn Tamperében töltöttük fe-vel, mintegy spontán akcióként, ami velünk rikán esik meg, szal ez már magában nagy szám.  Ez egy lindytábor volt, amiről nem akarok sokat írni és fényképek sincsenek mióta NEM TUDOM HOL VAN A FÉNYGÉP.  Pedig fogok majd írni róla, mert azért történtek dolgok ez alatt a 4 nap alatt és majd ezeket mind jól le is írom egyszer, de nem most.

Csakhogy ellentmondjak magamnak azon melegében, h leírtam, h nem írok…  az egész bejegyzés a tábori ihletettségű lesz.

Szal még a táborban elhatároztam, h nyitok egy újabb blogot, amibe csak olyan cuccokat teszek fel, amikből – majd egyszer -  írok valami nagyobbat, valami igazit. És benne lesznek a rég elfeledett bugyboraim is:), akik igen kedvesek szívemnek.

Aztán arra is rájöttem a tábor apropóján, amire már oly sokszor, h engem az EMBEREK inspirálnak a legjobban. (Lehet, h ezzel  más így van?)  És ezért elhatároztam, h én most sok-sok nki lindytáborba el fogok utazni, azért, h inspirálódjak, mert láttam én, h inspirálódni jó. Egy lindytábornak rengeteg előnye van, fel is írnám mindenkinek üstöllést receptre, de ki vagy én ehhez… Szal az ember egyrészt megismerkedik egy rakás másik emberrel, mind olyannal, aki szeret táncolni, és ők már nagyon rossz emeberek nem lehetnek. Ez máris új világokat nyit meg, mert egész egyszerűen rengeteg jó arc van lindyberkekben, akiktől lehet mindenfélét tanulni (például a szovjet-fin téli háborúról*, esetleg egzisztencialista eszmecserét folytatni hajnali háromkor). Aztán az ember újabb ihletet merít tánctéren, ami nem árt néha, mert valljuk be, meg lehet unni azt is, h minden hétfőn ugyanazokkal az emberekkel táncoljak, akkor is, ha még leírhatatlan sokat tudnék tanulni tőlük.

Megaztán az ember lánya elgondolkozik azon is, h vajon mi másért érdemes élni, ha nem ezért h nki lindytáborokba járjunk, hiszen nincs is ennél szórakoztatóbb az életben. Na jó, azért akad.

___________________________

És közben mert az új év (kezdete mint jelenség)  megtörtént velem is, mindenféle életterveket próbálok összehozni. Ez nehéz. Főleg mert én rettenetesen szétszórt vagyok és nem tudok koncentrálni és ezért sokkolóan lassan megy bármit is kiötleni. én, a grafomán órákat ülök egy papírlap felett és nézem. Mert nem tudom mit írjak, h mi a cél ebben az évben meg hosszabb távon, esetelg erre a hétre, netán mára???? Uff. De ha majd rájöttem, szólok.

Boldogat mindenkinek!

*Köszi lukrécija, javítottam:))

Most talaltam ezt a nocit es az o dalait a neten, merthogy fe hallgatta. Elkepeszto szem szamai vannak Melissa Horn-nak, olyan elvontan enekelgetek magamnak, de egyebkent meg szep is vagyok es jo a hangom, jajj- stilusban. Ez a dal a “famn för mig” (“öleles nekem”, ha szorol szora forditom)  arrol szol, h odavan egy pasiert, aki nem, eshogy bar ez majd elmulik, azert ez meg nehez. Es a refren pedig az, akarhol is vagy, jut-e egy oleles nekem (toled). Annnyira szep, hallgasatok meg. :))

Motto: Ne várjatok soha egy levélre. Nincs annál szarabb és kiszolgáltatottabb érzés. [Ez egy olyan motto aminek semmi, de az égvilágon semmi köze nincs a poszthoz:)))]

________________________________________

Hát barnaszemű az egyik itteni csoporttársam csakhogy mihamarabb lehulljon a lepel a kilétéről. Ő bizony egy déleui ország állampolgára volt egészen hét évvel ezelőttig és még azután is sokáig, mert eltart egy ideig míg az ember hozzájut a svédhez. Ja igen, barnaszeműnek van még egy szép barátnéja és három lánya a szép barátnétól.

Barnszeművel én igen hamar jóban lettem itt, a mi kis exkluzív 18 fős csoportunkban az egyetemen Mit is mondjak, barnaszemű egy igen szimpatikus fiatal(? harmincnyolcéves)ember, segítőkész, van humora és még jól is néz ki. Barnaszemű  magas és szexi is, és jó teste is van neki, és mit ad isten, szép barna szemekkel áldotta meg a jósors. Barnaszemű még akár az esetem is lehetne, mert nekem sokáig kizárólag a barnaszemű hapsik jöttek be, de mivel volt egy pár kékszemű pasi is, ígyhát felhigult a verseny. Na meg ugye fe. Neki aztán TÉNYLEG kék szemei vannak, na. :))

Barnaszeművel tehát barátkozgattam már a kezdetekkor és milyen jó is volt az, mert azért nem olyan egyszerű hirtelen 17 emberrel jóba lenni. Aztán valahogy, útközben, történhetett valami, mert egyszercsak rájöttem, h barnaszemű nem csak viccből mond nekem szépeket, nem csupán az a cél, h én jól érezzem magam korosodó nőként itt a hideg Svédben egy forróvérű amorozó (hahahahahahaha) bókjaitól, hanem. Hanem, h barnaszemű barátunk tán tényleg hajlandó lenne másra is, ha én úgy gondolnám ugye… Megmondom őszintén, időbe telt mire leesett a tantusz.  Ehhez azért nem vagyok szokva én kérem, hát izé. Meg aztán barnaszemű jól is csinálja a dolgot, mindig nagyon finoman és kétértelműen fogalmaz, de azért úgy, h eljusson az üzenet… Meg akárhányszor tesz egy ilyen, hát hogy is mondjam, finom utalást (:))), de inkább olyan utalássorozatot (akcióvan lámpa villog) szal utána mindig úgy tesz másnap, mintha  mise… Meg mintha jóba se lennénk meg egyáltalán… (És én most zárójelben megjegyezném, h mélységesen csodálom azokat az embereket, szemszínre tekintet nélkül, akik erre képesek. Hogy úgy viselkedjenek másnap, mintha az előző nap ott se lettek volna. Elképesztően hatékony tulajdonság. Na mindegy)

És ilyenkor én hálát adok a magasságosnak, h rám az ilyen férfiak nem hatnak.  Hogy ezen nekem már nem kell  átszenvednem magam, h nem töltök álmatlan éjszakákat azon gondolkozva, h barnaszemű vajon mit is akar, nem sértődöm meg, h épp ignorál, mert olyanja van, nem agyalok  rajta  mert NEM ÉRDEKEL. Lehet azért mert megkaptam én ennek a kb. 10.000 szeresét 20évesen és azóta, h volt egy elmebeteg  barnaszemű az életemben, azóta én már csak nevetek az ilyesmin. Nem, nem kerülöm a barnaszeműeket, mint tüzet és nem gondolom, h húúúúúúúúú, micsoda szemétgenya ember is a barnaszemű, h képes lenne megcsalni a szép barátnőjét (aki hasonlít rám az FB képe alapján:)), gyermekai anyját, h engem itt hülyít és micsoda alakok vannak ezen a Földön. Nem, én mindezek helyett roppant szórakoztatónak tartom társaságukat és igen szivesen vagyok velük. Jó barátok, na. Ha az ember nem akar semmi mást, hát a legjobb. Üdv Zsitek, üdv Palika:)) Mondjuk az első komoly pasim akkora szemátláda volt, h hozzá nem hasonlítanék én senkit, akivel azóta bármilyen összefüggésben találkoztam…
Szóval hagyom, h barnaszemű megfogja a kezem, meg szépeket mondjon. Kedves tőle. :)) És már arra sincs ingerenciám, amire évekkel ezelőtt zs-vel kapcsolatban volt, h meg akarjam menteni a nőket tőlük. Nem, mindenki, akinek ez a gyengéje, hát kapja is meg azt, mert ezek az én barátaim messze nem a legrosszabb esetek. Mert a saját bőrömön tapasztaltam, h milyen ez sokkal durvábba és akkor én azt gondolom, h ők még mindig százszor jobbak és hát lehet belőle tanulni. Aki meg nem tanul, azt úgyis hiába figyelmeztetném.  Nem igaz? :)

És ekkor én elgondolkoztam azon is, h milyen dolgokat is hoz már elém ez a nagy Élet, h belemehetnék egy ilyen kétes-rémes viszonyba, csak úgy unalom- meg télűzőnek szórakozásból, mint az otthon ülő gazdag htb-k. De biztosan nem csak ők, úgy sejtem mással is előfordult már az ilyesmi. Hogy milyen rosszmagyarsorozat-szaga van az életemnek néha. Merthát erre a keringőre nem nehéz nemet mondanom, de ki tudja mikor hoz olyat a sors elém, később, valaki mást, akinél már majd gondolkodnom kell, meg agyalni, meg jujj.

Mert a barnaszeműektől én már nem félek. Újabban a kékszeműek a gyengéim.

Nem erről akartam eredetileg írni, hanem barnaszeműről meg a férfiakról általában és konkrétan, de főleg elvontan,  de most ez az aktualitás, most erről fog szólni.

Szóval károlybácsi megbántott tegnap és én az ilyen szándékos bántásokra igen érzékeny vagyok. Mert pl. Janne a tánctanár, akivel nem mertem eddig táncolni, (de tegnap a karácsonyiswingesbuli alkalmával erőt vettem magamon) szóval ő pl. csinál olyanokat, h rálép az ember lábára és ott is marad, csakhogy az ember érezze, h vmi bibi van (köszi Janne:( :). De Janne egy mániás és komolyan veszi a tánctanítást meg az egész lindyt meg minden, szóval én ezt tőle nem vettem személyes támadásnak, ő ilyen és kész, sőt  még segíteni is akar.

De károlybácsi direkt volt szemét és mert nem számítottam arra, h valaki, főleg épp károlybácsi tegyen ilyet, hát le se bírtam reagálni. Mert károlybácsi hirtelen lett jófej az utóbbi időkben, mindenféle erre utaló jel nélkül mintegy out of the blue és úgy nézett ki, h akkor mi most jóban vagyunk, már amennyire itt jóban lehet lenni bárkivel [én pl. az égvilágon senkiben nem bízom itt (svédo. ) meg, de ez nem akadályoz meg abban, h jól érezzem magam. Nem kell mindenkiben bízni, nem igaz? :-((( ]. Szal károlybácsi beszólt, durván és utána is pokróc volt egész végig és én ezért most UTÁLOM károlybácsit, de nagyon. Valszeg ezek után megint kerülni fogjuk egymást.

Hát BAZDMEG károlybácsi.

“és éreztem, hogy dobban a szívem,
s avarra-lépő vágyra lelkesül.
Akit kerestem, nem találtam:
hát elindultam egyedül.“

(Wass Albert: Hajnali séta)*

Most találtam ezt az idézetet (h hogyan, azt hagyjuk:), és nagyon megtetszett. Főleg az avarra-lépő vágy. Mert az nekem is van. Meg mert rimmelt arra is, ami mostanában járt a fejemben, lukrécijának az a kommentje, h ha már az ember egyszer világgá ment, akkor nehéz abbahagyni. Meghogy milyen jó, h én világgá mentem, mert így megismertem  sok-sok embert, akiket szeretek és ezt kár lett volna kihagyni. Meghogy milyen nehéz elindulni egyedül. Mert még úgy is nehéz, ha az ember nem egyedül megy, ha meg igen, ahhoz  kell ám aztán a bátorság. És emiatt az az idézet egyáltalán nem szomorú. Az ember elindul egyedül és talál társakat útközben. Hát nem nagyszerű? Hát nem erről szól az egész élet?

*Nem, nem vagyok WA rajongó, de a Funtinelli boszorkányt olvastam és tetszett.

Hát ez most egy olyan bejegyzés lesz, aminek a felét már kigondoltam egyszer, ami miatt valszeg nem is lesz olyan igazi. Merthát az ihlet ugye… De azért üsszefüggés az lesz, asszem.

Szal néhány hete jutott eszembe az az örökbecsű nóta , h indulj el egy úton én is egy másikon, hol egymást találjuk, egymáshoz se szóljunk, stb. És ennél tovább nem is jutottam, mert rádöbbentem, h ez már milyen igaz. Mármint, h mindenkinek a saját kicsi útján kell elindulnia, a sajátját kell járnia, aztán vagy találkozuk vagy nem. De tegyük fel, h találkozunk, mert ez a sors.  Mert egy helyre vitt minket és éppen akkor a másik is ott volt. Nem semmi. És akkor ma a várost járván, egészen kicsinek éreztem magam és egészen kegyetlennek és embertelennek Budapestet és arra gondoltam, h ezek a talákozások az életben milyen elképesztően esetlegesek. És hogy mégis hogyan lehet itt bárkivel is találkozni. Ebben a névtelen, érzéketlen, embertelen tömegben. Ebben a rohanásban, szürkeségben, koszban és zajban. Mintha kések állnának ki mindenhonnan, vagy fogak, igen, éles fogak, mintha meg akarna rágni és le akarna nyelni a város, és szürke masszává emészteni. Nem, nem panaszkodni akarok, ma MINDENKI, akivel személyesen találkoztam (ügyvédi kamara portáján ülő férfi, útlevél ügyintéző nő), valamint akivel telefonon beszéltem, mind mind NAGYON KEDVES ÉS SEGÍTŐKÉSZ volt. Hogy hogyan és miként őrizték meg emberségüket ebben a novemberi Budapestben, nem tudom, de köszönet érte. Szóval fájt nekem ma a város és fájtak az emlékek és szorongtam és kicsinek és bizonytalannak éreztem magam, mindaddig, amíg emberekkel nem beszéltem, mert attól jobb lett. Emberfüggő vagyok. Beszélnem kell folyton, folyamatosan, megállás nélkül. Asszem ez tart életben, de legalábbis ettől vagyok boldog. Attól, h a szürke porréteg alól mégiscsak kilátszottak az emberek egy pillanatra és megcsillant valami… És a bosnyák téren kispált énekelt két tizenéves fiú. Ilyesmi.

És akkor éreztem nagyon nagyon intenzíven, h milyen jó nekem. És hogy milyen sok találkozást megéltem már ebben az életben, a legtöbbet itt, Budapesten, de Gentben is és Stockholmban és Herrangben és Göteborgban is.  Hogy nekem micsoda elképesztő mákom van. És ez valahogy, ez valahogy fájt. nem tudom miért.  Mint mikor az ember a kezében tart egy kicsiny madarat és átérzi  ennek az apró és finom kis lénynek a sebezhetőségét, éltének esetlegességét. Hát úgy fájt nekem is az élet nagysága,  az, h az élet mennyivel nagyobb mint én.

És amikor túlvoltam ezen az érzelmi hullámon, akkor megint visszatértem az úthoz, amin mindenkinek magának kell elindulnia, és megtennie a saját maga kilométereit, és aztán valamikor, amikor időszerű, találkozni másokkal. Mert csak a magam útját tehetem meg. Csak a felét annak, ami pl. valaki máshoz visz. Mert ha én elmegyek egészen az ajtóig és becsöngetek, akkor esetleg annak az embernek az épp nem lesz időszerű, vagy épp a kádban ül, esetleg másokkal van éppen, vagy itthon sincs. csak félútig mehetünk, oda is csak tudatlanul, mit sem sejtve, mert az út másik felét a másiknak kell megtennie. Magától. Kényszer nélkül. Hogy visszafordulhasson, ha úgy tartja kedve, vagy elmenjen egy más irányba esetleg észre se vegyen. Mert csak ha ezek a lehetőségek megvannak, csak akkor lesz ennek a találkozásnak az a mindentelsöprő-megsemmisítő ereje. Csak ekkor lesz tökéletes.

Hát ezen gondolkodtam ma. Meg azon is, h nem szabad egymáshoz szólni, de erről majd esetleg máskor írok. talán.

Ráncok vannak a szemem alatt, nevetőráncok. A nevetőráncok pedig jók.