Kedden repülök vissza G.-ba. Ehhez jelenleg semmi kedvem sincs. Nem azért, mert itthon kurvajó, hanem mert ott még szarabb. De most nem ezen fogok nyönyörögni. Kivételesen.
Inkább azon, h most épp mindegy a HOl kérdése. Hogy most épp teszek arra, h mi lesz a jövő, itt vagy ott. Fe.-rel vagy nélküle. Kellett két és fél év, h rájöjjek, h ennek nincs jelentősége, h nem ennek van jelentősége. Én folyton megalkuszom és kompromisszumokat kötögetek, min más pulóvert. Aztán meg csodálkozom, h milyen jó is az, amikor teljesen szabad vagyok (itthon), h az jé, de frankó kis felszabadító érzés nem alkalmazkodni minden másodpercben. Vagy inkább nem egy olyan életet élni, ami már eleve a nagyfokú alkalmazkodáson alapul.
Mindig ezt cseszem el egyébként. Minden kapcsolatomban megalkudtam és aztán elegem lett. Ez a képlet. Úgyhogy nem direkt csinálom, illetve tudat alatt csinálom direkt. Uff.
Írtam fe-nek leveleket itthonról, h nagy változások elé kell nézzün (ennél sokkal drámaibban fogalmazva) de spúrom nincs mi lesz ebből. Mindig elmaszatoljuk. Ebből is elegem van. Ebből a maszatolásból.
De legjobban mégis abból van elegem, hogy Majd, ha… Majd akkor kezdünk el élni, ha nekem lesz munkám, vagy neki beindul az üzlet, vagy több pénzünk lesz, esetleg elmúlik a gazdasági válság, de leginkább, ha piros hó esik csipkékkel. Baromság. Inkább rontsunk el dolgokat, mint halogassuk, amikor már elrontani sem lehet, de nem is lesz érdemes.
De az az igazán orbitális faszság, h én itt irogatok, és nyomorgok, ahelyett, h csinálnék valamit.
Jajj, de kis girnyó vagyok. Fúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúj.
