Szóval azon merengtem éppen, miközben fehérember lennaciját mostam kézzel, hogy mennyire fogalmunk nincs bizonyos szavak jelentéséről és h van, amelyekkel egy életen át elkerüljük a találkozást.
Mert mit tudunk, mi, nyugati emberek pl. a bátorságról meg bajtárssiasságról például. Nem éltünk meg (hála istennek) háborúkat (jó, van aki igen) és nem tudjuk, hogyan viselkednénk egy olyan személyes tipusú háborúban mint az I-II vh volt. Például, h elhurcolnak. Vagy kínoznak. Vagy menetelni kell a fagyban és enni sincs mit. meg sorolhatnám. Én mindig azt gondoltam magamról, h én nagyon hamar elhaláloznék egy ilyen szituban, mert én gyáva vagyok és pánikolós. De ki tudja, tán előjönne valami kreatív oldalam, tán még bátor is lennék. De nem hiszem.
Aztán meg mi, nyugati emberek, kreálunk magunknak szitukat, h megmutassuk milyen kemény legények vagyunk. Például sziklát mászunk (l. én egy darabig). Félelmetes. Brrrrrrrrrrrrr, zizegtem is mint egy nyárfalevél és pánikoltam, és tériszonyom is van, de hozzá kell tegyem, ez javult idővel.
És akkor itt vannak még azok a régi ismerős szavak, mint igazság, meg jó, meg rossz, meg tisztesség, meg hűség, meg te jó ég mi minden.
Baromi ritkán vagyunk határhelyzetben, na. És ha bele is kerülünk, hát van egy olyan tendenciánk, h úgy csináljunk, mintha nem is. Hogy ne vegyünk tudomást a dologról. Nem, nem hazudtam, csak… Igen, elfutottam, de azért én nagyon bátor vagyok. Ugyan ez most neki nagyon rossz, de ezért és ezért én még jó ember vagyok. Nem, az nem is úgy volt igazából, hanem. Azon ritka alkalmakkor, amikor végre lehetőségünk lenne lemérni, h milyen emberek is vagyunk valójában, akkor elsomfordálunk, meg elmaszatoljuk a dolgokat, meg nem nézünk oda. Mert senki nem hozza oda nekünk a transzparenst, h EZ MOST EGY OLYAN HATÁRHELYZET, AMELYBEN MEG KELL MUTATNOD KI VAGY. Mert, lehet, h akkor tán elismernénk a dolgot és döntenénk valami mellett. Például, h de szemét is vagyok, meg tisztességtelen, meg gyáva meg minden. És felvállanám, h ez van. Nincs mese.
Nekem aztán halvány lilám nem volt milyen is vagyok bizonyos szitukban, míg át nem éltem őket. És volt úgy is, h az egész úgy nézett ki, mintha én milyen jó ember is lennék. És akkor arra is rájöttem ám, a nagy eszemmel, h bizony nekem már nincs is más választásom, mert én kérem így lettem szocializálva. Anci azt mondta, h ezt nem szabad, sokszor mondta és a nyomaték kedvéért meg is vert jó sokszor és ezért én bizonyos dolgokat már nem tudok megtenni például. De ettől én, láss csodát, egyáltalán nem érzem magam jó embernek. Ugyan már rég nem a félelem hajt, már rég átmentek a dolgok meggyőződésbe, de ez már ugyan mit számít? Mert meg tudom-e mondani, h mi az ami a szocializációm eredménye, és mi az, ami én vagyok? Hát nem.
És amikor meg olyasmit csinalok, ami társadalmilag elítélendő? Minnél több ilyan szárad a lelkemen annál kevésbé tudok elítélni másokat. Minden olyan olyan baszott relatív lesz, amikor az élet elénk hozza tálcán. Hirtelen olyan értelmetlenné válnak a fogalmak, meg a meggyőződések. Hirtelen rádöbbünk (én döbbenek rá, ja), h nem is olyan rossz az a rossz…
És akkor hol marad a transzparens?
