Tegnap volt a tv-ben a mad. megye hídjai. Micsoda egy gyönyörűséges film. Én is úgy akarok ölelni mint ők, abban a 4 napban. Csak én sokat és most.

“Most jutott eszébe elõször, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik. Sõt – mert ilyen telhetetlenek vagyunk! – mindjárt továbbszõtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmesterkislánynak születik? De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el se tudta képzelni.”

(Örkény István: gondolatok a pincében)

Meghuztam a hatam tegnap edzesen! Ha majd vki megis olvas, akkor sajnaljon erosen, mert FAJ! bruhuhuhu, es mi lesz igy a szombati tancos bulival? Mi lesz igy szegeny szerpentinaval?

Meg aztan HAVAZIk eppen.

Hogy mik nem vannak ebben a vilagban manapsag!

Elfáradtam lelkileg. Néha el szoktam faradni lelkileg. Érdekelne, vajon mások is így vannak-e ezzel, vagy csak én élem az életem a végletek között. (persze, h nem csak én).

Az sem árt olykor, ha az ember tudja, h mit akar.  Mondjuk az élettől, vagy saját magától, ne adj isten, másoktól. Hát most ezt sem tudom.  De mondjuk ezt ritkán szoktam tudni.

Most az van, h lehet, h van valami, amit akartam és én ettől most jobban félek mint attól, ha nem lenne. A valóság az olyan… olyan nyers. Vagy mi. Amíg a dolgok csak az én kicsi fejemben léteztek, addig nem voltak élek meg határok, csak elmosódó képek. Minthogy nem ugyan az elképzelni egy falat, vagy jól beverni a fejünket (véresre) egy valódi falba. Valahogy így tudnám jellemezni a dolgot. De legyen inkább valami pozitívabb példa. Mondjuk egy torta. Ha hirtelen megjelenik, hát el lehet gondolkozni azon, h ha ezt a tortát megeszem, akkor mondjuk megfájdul a hasam, összekenem vele a szép ruhámat (“lekvárt ettem ragasszon össze, késő őszi lekvárod az ingemen”), de lehet egész egszerűen csak sikítva elmenekülni, hogy: Segitséééééééééééég, egy TORTA! Nos ezt az utóbbit csinálom én is, hahaha, mert ezt is csak gondolatban, bár a torta már valós.

Jézus! én sem tudom magam követni, nemhogy más. Mindegy. Úgyse olvas senki mostanában.

Szóval én megijedtem a tortámtól de nagyon, és meg nem mondom miért.  Reszketek mint a kocsonya és fáradt is vagyok, mert hosszú időbe tellett ideteremteni azt a tortát, rengeteg gondolkodást és koncentrációt igényelt, és most meg itt van és ijesztget a maga tortaságával. Sztem isten is megijedhetett a teremtés után, de már közben is, az tuti. Vagy isten olyan mint Bóbita és csak játszott és kikacagta a szárnyas malacot. Nem tudom.  Kicsit én is nevettem a dolgon, de már elmúlt.

Másrészt ki tudja mi miért van. Nagy szavakkal dobálózni persze könnyű. Ki mondja, h bármi közöm is volt/van ahhoz a tortához. Ki mondja, h mert az orrom előtt van, hát az enyém.  Ki mondta, h egyáltalán létezik az a torta. Csak én. Ettől még lehet, h nincs is.

Hát ezért vagyok én ma fáradt lelkileg. Szeretnék ülni a tűz mellett és nézni a lángokat. Egyedül. Édes istenem, egyedül a saját válságommal.

- Mondd te be voltál csípve tegnap?
- Nem.  És te?
- Én sem.

De nem jött össze:((

Amikor az ember megkapja pontosan képről-képre azt, amit megálmodott. AMikor nem tudod az eseményeket követni érzelmileg, mert lélekben még mindig tátott szájjal ácsorogsz és csak bámulsz, h MI VAAAAAAN?? AMikor lemaradsz a saját életedről, mert az elszáguldott melletted, pedig ott ültél te is abban az autóban. Amikor ott vagy ugyan, de nem NEM mered átélni. Mert ez veled nem történhet, ez nem lehet igaz. Ennyire nem lehet tökéletes.

És aztán másnap rájössz, hogy ez PONT veled történt PONT ÚGY, ahogyan azt megálmodtad, ezerszer elgondoltad és remélted. Hát ez megtörtént. Épp tegnap, by the way.  És egyszer csak felszáll a köd, leomlik a védőfal és végre átéled. Átéled a tegnapot… Elér hozzád végre az érzelem, vagy te éred utol őket. Mindegy. És boldog vagy és repdesel és megint nem hiszed el. De azért mégis. Csak bámulsz megint magad elé, ezúttal nevetve-sírva. Hogy ez megtörtént. Veled. Épp veled. A csoda. A hétköznapi kis csoda, ami olyan fontos volt mégis…

Aztán rájössz, h nem igaz. Ez tényleg nem történhet meg veled.
Félreértetted.
Most fáj csak igazán.
Jön a holnap. Egy újabb hétfő.

Ojvé. Élünk.

“Minden éjjel minden nap,
mindig téged vártalak,
s most hogy itt vagy nem tudom
mit akarok én”
(PUF)

“A vikingek békés kereskedők voltak”:)))) ala fehérember.

hihi

Már jó rég nem voltam beteg a migréneket leszámítva, most meg tessék. Búúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú. És már vagy egy hete. És még mindig köhögök és órákig fújom az orrom és SZEGÉNY, SZEGÉNY ÉN.

Kéte hete jazztanfolyamon, ami nem az a kurzus, amit én szerettem volna és pláne nem az otthoni  Bakos féle valódi jazztánctanfolyam, mert persze eleve olyan swinges, ami még azért lehetne jó, mert például idén Härrengben, ugye, de sajnos nem. De én reménykedtem és el is járok rá szorgalmasan annak ellenére, h egy huszas, svédesen elborult kislány tartja, aki ugyan nagyon jól táncol, de nekem nem jön be a “most vegyünk mély lélegzetet és hunyjuk be a szemünket és…” stílus.  De mondom, azért próbálkozom.

Szóval két hete, amikor jazzkurzuson és annak is a végén feküdtünk a földön a sötétben és hallgattuk a Halleluját Cohentől és néztem az ablakon át a sötétlő eget, ami még egy árnyalatnyit sötétkék volt, nem felete és volt ott néhány faág is mint a horrofilmekben és szálltak a denevérek, és mondom, szólt a zene, akkor arra gondoltam, hogy ami az emberekben közös, amit valahogy magunkkal hoztunk valahonnan, az ez a sötétség, ez az űr, ez a hatalmas szomorúságforrás. Ez valahogy közös, ez összeköt minket, és még csak nem is a miénk, ezen valahogy megosztozunk. Mindenki egy helyről merít, ebből hatalmas sötét,üstjéből a magánynak, kiszolgáltatottságnak és elhagyatottságnak. Hogy a sötétség tartozik hozzánk, hogy a sötétből jöttünk, a fényre, de talán nem is, talán nem is jöttünk a fényre ezért kell folyton tüzet gyújtani, meg lámpákat, mert csak külső fény van és az sem elég. Hogy a halál jobban hozzánktartozik mint az élet, de nem félelmetesen csak ismerősen.

Én két hete énekelgetem magamban a Hallelujat. Szerintem nem szomorú ez. Csak úgy, egyszerűen: van.